2011. november 20., vasárnap

A Nyóckerből a Carnegie Hallba

Kállai Ernő hegedűművész New Yorkban Stradivarik és Itzhak Perlman társaságát élvezheti, öt percre lakik a Central Parktól, de amikor hazajön, a legcélszerűbb a Blaha Lujza téren találkozni vele. Még csak 24 éves.


Lorenz Péter| Népszabadság| 2010. június 15.







Kállai Ernőnek New Yorkb...
Kállai Ernőnek New Yorkban több fellépése adódik, mint idehaza
Népszabadság - Teknős Miklós

Kállai Ernő felmenői generációk óta zenészek, apja cigányprímás, nagyapja híres klarinétos. Kis játék hegedűjén, amely inkább formájában, mint hangjában hasonlított az édesapa hangszerére, már kiskorában a zene mozdulatait utánozta. Amint aztán valódi hegedű került a kezébe, hamar fény derült a muzikalitására, és hamarosan a Zeneakadémia különleges tehetségek osztályán találta magát.

Eddig, mondhatni, sablonos a történet, hiszen ilyen háttérrel sok tehetséges magyar zenész járt be hasonló utat, a folytatás azonban sok szempontból mesébe illő. Pedig Kállai Ernő nem tett semmi szokatlant, csak jelentkezett egy hirdetésre, amelyet a Strad magazinban látott. A felhívás Itzhak Perlman nyári ifjúsági zenei táborába szólt, ahova évente 2-3 új zenész kerülhet be. Kitalálhatják, hogy abban az évben Kállai Ernő is köztük volt.

Innen már egyenes út vezetett Manhattanbe: Perlman felkarolta ugyanis a tehetséges fiatalembert, és felvételire biztatta, amely után teljes ösztöndíjat kapott a Juilliard School of Musicon. Az Egyesült Államokban azonban ez csupán tandíjmentességet jelent, így a Soros György által alapított Open Society Institute segítségét kérték, amely az utóbbi négy évben biztosította számára az intézet kollégiumának

egyik férőhelyét.

Perlman a hegedűsök egyik legnagyobb generációjának, Ojsztrah és Heifetz korszakának utolsó képviselője. Magyar tanítványának viszont ma már egy olyan megváltozott és felgyorsult zenei világban kell megállnia a helyét, ahol a 13 évesek is technikailag kifogástalan produkciókkal rukkolnak elő. Kállai Ernő szerint azonban éppen ezért lehet ismét egyre nagyobb jelentősége annak, ami Perlman idején még a legtöbbet számított: a zenei személyiségnek. Zenéjében egyéni előadásmódját igyekszik összeegyeztetni a XXI. századi elvárásokkal. A fiatal hegedűsre ugyanakkor Perlman közvetlensége is nagy hatással van: erre jó példa, hogy a mester havonta egyszer a lakására is meghívja növendékeit egy közös vacsorára és zenélésre.

Kállai Ernő, amióta az eszét tudja, elsősorban szólista szeretett volna lenni. Hangjából kiérződik, hogy habár hasznosnak tartja őket, sosem rajongott a Juilliardon kötelező szigorú zenekari próbákért, és nem szívesen képzelné el magát a zenekari árokban. A kamarazene jobban érdekli, és ahogy Perlman is szívesen játszik például klezmert, Kállai is biztos benne, hogy hasonló stílusokban, cigányzenében, dzsesszben és népzenében is kipróbálja majd magát. Legfőbb ambíciója azonban egyelőre az, hogy minél jobb zenekarokkal minél híresebb koncerttermekben játszhasson. A Juilliard házi versenyét 2008-ban Prokofjev második hegedűversenyének előadásával megnyerte, a gálahangversenyen pedig teljesülhetett Kállai nagy álma: játszhatott a Carnegie Hall nagytermében. A megtett utat jól jelzi, hogy a koncertről a már említett Strad magazin egyik szerzője írt lelkes kritikát.

Ekkor került Kállai kezébe az első Stradivari, amelyet erre az alkalomra kapott kölcsön a Juilliard irigylésre méltó gazdagságú gyűjteményéből. Később sem panaszkodhatott, mert egy szintén vagyonokat érő Peter Guarneri hangszeren játszhatott, amely a szünet idején New Yorkban pihen. Gyakorlóhegedűt hozott ugyan magával Budapestre, de mint csalódottan meséli, koncertezni nem nagyon lesz alkalma a nyáron. New Yorkban sincs még annyi fellépési lehetősége, mint szeretné, de lényegesen több akad, mint itthon. Büszke rá, hogy kint már az Alice Tully Hallban és a chicagói Symphony Hallban is nagy közönség előtt játszhatott, legutóbb pedig a Strad for Lunch nevű sorozaton ismét egy igazi Stradivarit vehetett a kezébe – erre itthon aligha lenne lehetősége.

A Népszínház utcában nőtt fel, ott lakik ma is. Otthonából a Blaha Lujza tér felé visszasétálva egy idősebb zenekedvelővel futunk össze, aki ismerősként köszönti Kállait, a rövid beszélgetés végén jóindulatú szigorúsággal hozzáteszi, hogy a legjobb az lenne, ha Ernő kinn maradna Amerikában. Ebben a kérdésben egyelőre nem kellett döntenie, hiszen csak most van túl az alapképzését záró sikeres diplomakoncertjén, és további két év vár még rá Perlman kezei alatt, amíg megszerzi a mesterdiplomáját is. A legnagyobb kihívás számára mindenképp koncertkarrierjének elindítása lesz. Úgy látja, hogy ez menedzsment nélkül aligha sikerülhet, hiszen csak a profi szakemberek tudják biztosítani azt a rendszeres és kiszámítható fellépésmennyiséget, amelyre vágyik.

Bízik benne, hogy ha ezt elérte, és a megfelelő kapcsolatokat is kiépítette, akkor akár Budapestről is meg tudja szervezni az életét, hiszen „a koncertező művésznek szinte mindegy, hogy honnan indul a repülője”.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése